A kora újkor tömlöce

Rezümé

Mezey Barna tanulmánya a középkori és kora újkori európai büntetés-végrehajtás társadalmi és építészeti gyökereit vizsgálja. A szerző rámutat, hogy a carcer (tömlöc) nem önálló büntetési nem volt, hanem a poena ordinaria (halálbüntetés) és testi fenyítések mellett működő szubszidiárius szankció, amely elsősorban a jogvesztett (Friedlosigkeit) állapot térbeli megjelenítése volt. A sötét, levegőtlen fogvatartási körülmények nem csupán biztonsági szükségszerűségek, hanem a bűnhődés és a pokol szimbolikus tükrei voltak. Ugyanakkor a városi fejlődés és az egyházi hatás révén kialakult az intézményi differenciálás: a sanyargató carcer mellett megjelent a polgári jellegű arestum, cáfolva a középkori börtönök egységesen embertelen voltának tévhitét. Ez a strukturális elkülönítés teremtette meg az alapot a modern szabadságvesztés-büntetés kialakulásához.

A jegyzethivatkozások [n] formában követik az eredeti 1–36. számozást.

---

Kulcsfogalmak (Key concepts)

A tanulmány kulcsfogalmai magyar–angol megfeleltetésben:

Magyar fogalom	Angol megfelelő	Magyarázat
Jogvesztettség (Friedlosigkeit)	Outlawry / Deprivation of Rights	Nem csupán büntetőjogi kategória, hanem egzisztenciális állapot: az elkövető kilép a közösség védelmi köréből, elveszíti polgári és fizikai létének feltételeit. A tömlöc e státusz térbeli megjelenítése; a bent lévő már nem jogalany, hanem „törvényen kívüli”.
Poena Ordinaria	Ordinary Capital Punishment	A középkori büntetőjog rendes főbüntetése (halálbüntetés). Ezen kívül a testi fenyítések domináltak, mivel a társadalom többségének egyetlen vagyona a teste volt; a börtön csak másodlagos, szubszidiárius szankcióként funkcionált.
Carcer vs. Arestum Dichotómia	Carcer vs. Arestum Dichotomy	A városi börtönügy legfontosabb újítása: a sanyargató föld alatti carcer (becstelenek számára) és a polgári jellegű, világos arestum (patríciusok/polgárok számára) tudatos szétválasztása. Ez cáfolja azt a tévhitet, miszerint minden középkori börtön verem lett volna.
Szimbolikus Sanyargatás	Symbolic Oppression / Confinement as Corporal Punishment	A sötétség, nedvesség és levegőtlenség nem csupán biztonsági szükségszerűség, hanem teológiai-jogi üzenet: a bezárás maga is testi gyötrelem, a jogvesztett testének megsemmisítése, amely a pokol/másvilág tükre.
Szubszidiárius Szankció	Subsidiary Sanction	A börtön (carcer) nem önálló büntetési nem volt, hanem a testi fenyítés és száműzés közötti „lépcsőfok”; ott alkalmazták, ahol a halál túl soknak, a kiutasítás pedig túl kevésnek bizonyult.
Bűnhődés Általi Megtisztulás (Satisfactio)	Purification Through Suffering / Atonement	Az egyház vezette be a szenvedés mint elégtétel/gondolatát. Bár ez humanizáló elem volt, paradox módon konzerválta az embertelen körülményeket: a fény és meleg hiánya segítette elő az önvizsgálatot és bűnbánatot.
Társadalmi Rang Szerinti Elkülönítés	Social Stratification in Custody	A patríciusok igényelték a közrendűektől és gonosztevőktől való elkülönítést. Ez hozta létre a differenciált fogvatartási rendszert, ahol az építészeti minőség (világosság, bútorozottság) közvetlenül tükrözte a fogvatartott társadalmi státuszát.

---

Főszöveg

A középkor végén Európában a mindennapi életet az erőszak, a rablás és útonállás, a háborúk, az ínség, a nyomor és a járványok jellemezték. A társadalom többségét kitevő szegényeknek mindennapi kemény harcot kellett vívniuk a megélhetésért, a természettel és a társadalmi környezettel. „A nép számára a korabeli történelem lényegében rossz kormányzást, uzsorát, a gazdagok fennhéjázását és erőszakoskodásait, háborút és útonállást, ínséget, nyomort és járványokat jelentett. Szinte állandóvá vált a háborúskodás, a veszedelmes csőcselék állandó nyugtalanságot okozott, nem bíztak az igazságszolgáltatásban. Vegyük hozzá a közelgő világvégét, a pokoltól, a boszorkányoktól és ördögöktől való szorongást, s megértjük az egyetemes bizonytalanság érzését, mely feketére festette az élet alapszínét.”¹ A békés életkörülmények is kemények és egyszerűek voltak, a bűnre válaszul adandó „rossz”, melyet a büntetésnek kellett kifejeznie, ehhez képest nem lehetett „humánus”. A büntetés lényegi eleme, hogy a bűnt elkövetőt hátrányos helyzetbe hozza, rosszabb és kellemetlenebb körülmények közé jutassa, mint ahol addig volt. A büntetési rendszer keménysége valamennyi európai országban a hétköznapi élet gyötrő kiméletlenségéhez, a testi szenvedéssel járó nyomorúsághoz igazodott.

A poena ordinaria, a rendes főbüntetés a középkorban a halálbüntetés volt, melyet csupán kiegészítettek a nyilvános végrehajtás keretében szervezett testi büntetések, a csonkítások, megbélyegzések, verések. A vagyonbüntetés évszázadokon át csak a vagyonosok büntetése lehetett és volt, a nincsteleneket nem érinthette. A becsületbüntetések csak a korabeli zárt közösségekben (falvakban, városokban) élőket illették, a kitaszítottak, az országutakon vándorlók, a „becstelenek” tömegeit nem lehetett megszégyenítéssel büntetni.

A szabadsággal büntetés is csak erős korlátok között érvényesülhetett. Az elkelőket nemesi előjogaik óvták a tömlöctől (legfeljebb a felségsértés, hűtlenség elkövetőiként juthattak a hírhedt politikai börtönök egyikébe, a Towerba, a Bastilleba vagy Kufstein, esetleg Munkács várába). A jobbágyokat a földesúri törvényszékek nem szívesen vonták el bezárással a robottól és egyéb járadékok teljesítésétől, inkább más megoldásokat (főleg testi büntetéseket) kerestek. Így a carcer elsősorban az ítéletre váró rablók, útonállók, latrok és egyéb törvényen kívüli gonosztevők otthonává lett.

Mindezek közös eredőjeként a börtönbüntetés, bár tagadhatatlanul jelen volt a büntetőgyakorlatban, évszázadokig csak különleges szankció-nemként bukkant fel a büntetőpraxisban. (Ez azonban mit sem változtat azon a tényen, hogy a tömlöc mintegy előképe lett a XVI-XVII. századtól kibontakozó és diadalra jutó szabadságvesztés-büntetésnek.

Fennmaradása és elfogadása érdekében a tömlöc hasonulni volt kénytelen a büntetés-végrehajtás barbár gyakorlatához, a vérpadok elborzasztó látványához. A kezüket, fülüket, orrukat, ajkukat veszített, netán félholtra vert elítéltek szenvedéseihez igazodva maga a börtön is sanyargatóvá lett. A középkorban Európa tömlöcei a kontinens minden táján hasonlóak voltak. A börtönök földalatti vermek vagy vártornyok cellái, erődítmények kazamatái voltak, ahol férőhelyre tekintet nélkül zsúfolták össze a befogott, ítéletre váró vagy már megszentenciázott rabokat; nőket, férfiakat, gyermekeket vegyesen, alkalmanként még a megtébolyodottakkal is összezárva őket. A bilincsbe vert, vagy falhoz láncolt foglyok néha évekig nem láthattak napfényt. A carcer sötét volt és levegőtlen; mocskos és bűzös. Deklarált célja a biztonságos őrzés mellett a bezártak fizikai gyötrése is. S miután a legsúlyosabb bűnökkel vádolt vagy azokért elítélt gonosztevők a kor filozófiája szerint a törvényen kívülre kerültek, s továbbá ezek a közösségből kitaszítottak lakták a tömlöcöket, becstelenségük megfertőzött mindenkit, akit közéjük vetettek. A tömlöc becstelenséget hordozott, a belőle kikerültek már soha nem állhattak a társadalomban erényes emberei közé, soha többé nem tekintették őket igaznak és erkölcsösnek.

A tömlöc születése

Különösebb börtöntörténeti fejtegetések nélkül is belátható, hogy a legősibb korokban is létezett a szabadságfosztás, akár az igazságszolgáltatásban, akár annak rokonjelenségeiben. Bizonyosra vehető, hogy az ősi közösség nem engedte a tabukat, szellemeket, istenségeket megsértő tagjainak a törzs, a nemzetség szállásterületéről való akadálytalan távozást, hogy kivonják magukat a büntetés, a felelősségre vonás alól. Még kevésbé a foglyul ejtett idegennek, akin bosszúrituálét kívántak végrehajtani. A processzus sikere érdekében az érintettet meg kellett akadályozni távozásában: vagyis meg kellett gátolni mozgásában, megkötözve tartani, esetleg fához, cölöphöz, sziklához kötözni, leláncolni. Az oszlophoz kötözés későbbi utóda a pellengér, s egyes szerzők feltételezik, hogy a tönkhöz láncolás, a kaloda ugyancsak e szokásból fejlődött ki. A megkötözésből ered a bilincselés is. Az ókorban a megbilincselés, mint biztonsági intézkedés már általánosan elterjedt volt, sőt jellegzetességeiben már ekkor körvonalazódik egyfajta gyötrésre, kínzásra irányuló törekvés is. Ezeknek a biztonsági intézkedéseknek még nincsen saját arculata: rövid ideig tartó, mozgást gátló funkciójuk nem teremtett szimbolikus tartalmat sem. A korszak vége felé azonban már kibontakozott a bilincsek és láncok allegorikus kapcsolata a rabsággal. A rabszolgatartás történetében természetes jelenséggé vált a bilincshasználat.²

Mivel a fogvatartás egyetlen követelménye ekkor még a biztonságos őrzés, az ezzel megbízottak folyamatosan keresték a mind célravezetőbb megoldásokat. Míg az építészet nem nyújtott megfelelő kereteket, a foglyok őrzésére szolgáló külön építmény emelésének gondolata föl sem merült. A bibliai József történetéből ismert megoldás nem volt egyedülálló. A kiszáradt kutakat, ciszternákat gyakran használták ilyen célokra az ókori népek: kézenfekvő, egyszerű és praktikus megoldás volt arra, hogy a szökés különösebb veszélye nélkül őrizzenek benne valakit.³ A börtönkút modellje a XIX. századig fennmaradt.⁴ A kútból bontakozott ki lassan a tömlöcök veremszerűsége. Jeremiás tömlöce egy földalatti üreg volt. A gödrök, lyukak, barlangok, vermek, természetes módon alakultak börtönökké. Philopoimén börtöne olyan föld alatti helyiség volt, amelynek egyetlen nyílását egy nagy kő zárta el, és így „nem kapott sem levegőt, sem világosságot”.⁵ A kutak, vermek „szellemének” hatását évszázadokig érezni lehet a tömlöcök föld alá telepítésénél, mert ez az elhelyezés az újkorig szinte kötelező előírás volt. A középkorban Európa-szerte (sőt Magyarországon még a reformkorban is) „tömlöclyuknak” vagy egyszerűen csak „lyuknak” nevezték a tömlöcöket.⁶ Kezdetben pusztán biztonsági okokból, utóbb már a sanyargatás eszközékeként. Sötétség, de legalább homály, hideg, nedvesség és persze biztonság, ez a kutak és vermek sajátja, s ez lett a tömlöcöké is.

Az állatfogás- és őrzés asszociációjából intézményesült a vermek és barlangok igénybevétele mellett a ketrec, melyet többfelé alkalmaztak fogva tartásra. (A Zwinger börtön jelentését jóval megelőzte „állati ketrec” értelme, akárcsak a franciában a basteille-ét). Ez már egy határozott lépés volt a börtönépítés irányában. A rabok őrzésére szolgáló ketrec már kifejezetten fogva tartási funkcióval létrejött, emberi kéz által emelt építmény volt. A ketrec, majd később az épített börtönök korában a rács a fogság szimbólumává érett. A ketrec és a rács évszázadokon átívelő metaforája a rabságnak a szégyenketrecektől a kivégzőkalitkákig.

Az őrzési feladatokat hosszú ideig a közösség szabad tagjai, harcosok később katonák, őrök, törvényszolgák látták el. A hivatásos fogolytartó — ki már egyben az üzemmé váló börtön megjelenését szimbolizálta — csak évszázadokkal később jelent meg. E korai időszak jellemzőinek sajátja még, hogy nem valamiféle egységesen ható büntetőjogi (büntetési) megfontolás, központi ideológia, mesterséges elmélet alakította azokat, hanem a kezdetek kényszerű gyakorlata, az őrzés közben felhalmozódott tapasztalatok.

A börtönnek ez a természeti modellje elsősorban, mint őrzési technika épült be a büntetőpraxis történetébe. Központi eleme a biztonságos őrzés volt, s bár használták szabadságfosztó büntetések végrehajtására is, annak elenyésző súlya azonban nem gyakorolt érzékelhető hatást sem szerkezetére, sem arculatára.

A korai szabadságbüntetések fajai

A büntetőjogi büntetés felbukkanásával a börtön funkciója tovább szélesedett. A magánjogias jelleget mindinkább háttérbe szorító állami büntetőigény már áthelyezte a hangsúlyokat a büntetési célokban a közjogi szankciókra. Immáron nem a bosszú dominált, így elhalványult a sértett vérbosszú-kötelezettsége, a magánvégrehajtás, az elégtételadási kötelezettség, s ezzel egy időben fölerősödött a nyilvános büntetések szerepe, melyek között — igaz, nem domináló — helyet kapott a börtön is.

Wolfgang SCHILD szerint „a szabadságkorlátozás, mint büntetésfajta szinte minden egyes büntetéssel, vagy szankció-nemmel összekapcsolódik. Tulajdonképpeni értelmében »szabadságvesztés-büntetésként« azt a szankciót ismerjük, amelyik, mint »rossz« a mozgás szabadságát a térbeli kapcsolatokban csorbítani akarja.” ⁷ A szabadságkorlátozások közé sorolja a száműzést, a kitiltást, a kikorbácsolást, a katonai szolgálatot, a lakóhely-korlátozást, a házi fogságot, az opus publicumot, a gályarabságot, a tömlöcöt, és a mai értelemben vett börtönt.

A szabadság korlátozásának ősi formája volt az életfogytiglan tartó száműzés, melyet különösen az antik büntetőpraxisban előszeretettel alkalmaztak politikai bűnök elkövetőjére. Előfordult, hogy a szabadságfosztást a halálbüntetés kegyelem útján történő megváltoztatása esetén vették igénybe szubszidiárius megoldásként. Állandósult formája lett a középkorban a városból, tartományból meghatározott időre történő kitiltás. Az ítéletek csak rögzített idő elteltével, — emberölésnél a meggyilkolt rokonságának, barátainak hozzájárulásával — engedték meg a visszatérést. Nem volt ritka, hogy tanácsurak határozatától függött a lehetőség. Sok esetben a városból való kitiltás vesszőzéssel köttetett össze.

A száműzés könnyebb formáinak tekinthető a középkori bíráskodási gyakorlatban kifejlesztett zarándoklat és katonai szolgálat. A zarándoklat emberölésért, közbéketörésért, istenkáromlásért, felsőbbség megsértésért járhatott. A katonai szolgálat elsősorban a török elleni harcok idején jelent meg, s német területen főként vallási vétkek megtorlására használták.

Pontos ellentétje volt a száműzésnek a kényszerlakhely kijelölése, melynek értelmében az elítéltnek meghatározott, kijelölt körzetben (településen) kellett tartózkodnia, és azon belül is bizonyos határokat nem léphetett át. Ez országrészre, tartományra, városra szólt, majd kifejlődött belőle a praxisban meglehetősen népszerű házi fogság. Mindezek mellett a XVI. századtól arbitrarius büntetésként jelent meg a közösség javára végzett munka, az opus publicium. Létezett végül a szabadságvesztés-büntetés legklasszikusabb formája a börtönbüntetés is, a tömlöcben végrehajtott, meghatározott időre szóló vagy örökös fogság. A büntetőjog-történeti szakirodalom a börtönbüntetés európai meglétének korai bizonyítottságához szokásszerűen megidézi Liutprand idevágó rendelkezéseit (726),⁸ Kis Pippin kapituláréit (754–755),⁹ Nagy Károly 813. évi rendeletét a börtönökről,¹⁰ a Capitula Remediit, REMEDIUSnak, Chur püspökének rendeleteit a IX. század végéről¹¹ és a X. századi Ranshofer Dekretent,¹² amelyekben törvényes büntetőeszközként jelent meg a börtön.¹³ A bezárásként foganatosított szabadságvesztés-büntetés elterjedésért sokat tett az egyház, amikor kolostoraiban egyházi büntetésként meghonosította a később világiakra is kiterjesztett tömlöcöt, a kolostorfogságot.

A munkával és testi büntetésekkel összekötött carcertől a mai értelemben vett szabadságvesztés büntetés azonban csak a XVII-XVIII. századra formálódott ki.¹⁴

HENTIG szerint a szabadságelvonás egyik funkciója a középkorban, hogy alternatív formája a halál- és testi büntetéseknek. A tömlöc a középkorban „szociális származás szerint rétegződő, másodlagos intézkedésnek tekinthető, amely kiváltható volt pénzbüntetéssel vagy más teljesítéssel. A tömlöcbüntetés ott található meg, ahol a halálbüntetés foganatosítása túl soknak, a számkivetés pedig túl kevésnek látszik.”¹⁵ A középkori szabadságvesztés-büntetés egy lépcső volt tehát a büntetések sorában. Valahol a sor vége felé, de létező modell volt azok ellen, akik ellenében a hagyományos büntetés (kiutasítás, megszégyenítés, verés) már nem igazán foganatosítható, mert nem hatott büntetésként (például a csavargóvilág tagjai, a hullámzó lakosság ellenében) vagy a saját közösségből, a városi polgári társadalomból valók büntetése, akikre a halál- vagy csonkító büntetés általános vélekedés szerint túl súlyos lett volna.

A carcer szimbolikus üzenete a középkorban

Karl KRAUß etimológiai fejtegetései szerint a carcer szó, melyből a német Kerker is származik, a sémi népek nyelvében fellehető ’kar’, illetőleg ’kir’ kifejezésből ered, mely eredeti értelmében ketrecet, falat, erődítményt, várat, megerősített várost jelent. Karthágó például, amit a punok Karadtának mondtak, a latinok Carthagónak, a görögök pedig Karhadeonnak neveztek egyszerű fordításban „új vár”, „új város”. A görög nyelvben ebből fejlődött tovább a szóhasználat. A Karkaron, illetve Karkaros DIODOROSZnál, SOPHRONOSZnál már börtön értelemben szerepelt.¹⁶ Az ókor nagy állami építkezései (templomok és várak, majd városok) kézenfekvő megoldást kínáltak a börtönök elhelyezésére. A carcer hivatalos épületek valamely — ritkábban teljesen önálló — épületbe került. Pált a segítségére siető ezredes a várba vitette, hogy ott tömlöcöztessék meg, míg ügyét ki nem vizsgálja. PLUTARKHOSZ leírása nyomán tudjuk, hogy Athénben, a dekhasz, a börtön külön épület volt.¹⁷ Rómában a Carcer Mamertinus és a Tullianum úgyszintén e speciális célt szolgáló önálló építmény volt.¹⁸ Valamennyi tömlöcre jellemző, hogy annak többnyire nincsen vizuális üzenete a külvilághoz. Feladatuk teljesíteni a biztonsági őrzést, de rezsimjükben egyre inkább nyomatékossá lett a társadalom negatív megítélése a bűnelkövetőkről.

A társadalom rétegződése, az osztályok kialakulása, a rabszolgák pária sorsa a bűnelkövetők többségét is a társadalom perifériájára tolta. Ettől kezdve a fogva tartás már nemcsak őrzés, hanem gyakran büntetés is a még ítéletre várók vonatkozásában is. A fogságra vetett immáron nemcsak szabadságát vesztette el, de jogát és lehetőségét is az egészséges életmódhoz. A fogva tartás céljává lett a testi szenvedés előidézése. Ez a funkcionális szerep csupán a többnyire föld alatti, bűzös, levegőtlen, sötét, nyirkos hideg tömlöcök elhelyezési körülményein látszott. Igaz, sok esetben a rabok jajgatása, a bűzös levegő kiáramlása tudomására hozta a környékbelieknek is a feltehetően borzalmas körülményeket.

A tömlöc föld alatti valóságának jellegzetes tükre volt a vár- és várostornyokban kialakított börtönök modellje, mely korántsem volt kellemesebb a föld alatti helyiségeknél. A tornyok, erődítmények méteres falai, az ablak nélküli helyiségek, a mennyezeten kialakított ajtó, a felfelé nyíló rácsozat pontosan ugyanazt a helyzetet idézte, mint a föld alá telepített börtön.

A középkor architekturális fejlődésének irányait alapvetően meghatározta az egyházi építészet alakulása, mely mögött a világi messze elmaradt mind időben, mind pedig technikában. A kolostorok carceri és ergastulumai mintát adtak a hozzájuk sok szállal kötődő világi építészet számára is. A tiszteletlen, engedetlen szerzetesek és apácák, a csavargó barátok megfegyelmezésének igénye hívta életre mindenfelé a tömlöcöket.¹⁹ A súlyos bűnök elkövetői, a javíthatatlanok számára a föld alatti carcert, a többiek részére pedig a zárkafogságot vagy a munkavégzéssel operáló ergastulumot használták. Utóbb a világi hatalom is utalt be (világi) elítélteket a kolostorok börtöneibe.

A kolostorbörtönök egy része építészetileg nem függetlenedett a rendház vagy zárda egyéb épületeitől. Eredetileg a carcer nem volt egyéb, mint egy ilyen célra kijelölt cella. Monte Casino kolostorának rendszabályai (529) a saját cellákban rendelték végrehajtani a büntetést. A börtönbüntetés elterjedésével differenciálódtak a kolostorok carceri is, fokozatok alakultak ki: volt már enyhébb és súlyosabb végrehajtást biztosító helyiség is. A galíciai palladius arról számolt be, hogy a szentségeket gyalázó szerzeteseket egy év fogságra ítélték, láncokkal terhenten, külön épületben. Columban Bobbio kolostorának börtönéről készített leírást.²⁰ CLIMACUS apát (VI.sz.) a Sinai-hegyen álló kolostorról jegyezte fel, hogy annak börtöne a kolostorépületen kívül található, ezer lépésre a kolostortól.²¹ A kolostortömlöcök egyik nagy hozzájárulása a börtöneszme fejlesztéséhez a bűnhődés és ez által a jobbítás gondolatának bevezetése volt a büntetés-végrehajtás világába. Ez a tétel ugyanakkor konzerválta is az embertelen tömlöcállapotokat. A szentek szenvedéseihez hasonlatos kínok útján el lehet jutni a megtisztuláshoz, vagyis a verembe zárással elrabolható fény, levegő, testmeleg, tehát az emberi élettől idegen, sötét, nedves közeg kedvezhet az önvizsgálatnak, a bűnbánatnak. HENTIG említi még, hogy nemcsak a kereszténység tömlöceiben, de valamennyi nép világképében a bűnhődés vallásos színhelye a másvilág, a pokol, s az a sötétséggel, sok esetben a föld mélyében rejlő gonosz erőkkel kapcsolatos.²² Így nyert teoretikus értelmezést a föld alá telepített tömlöc. A carcer erős egyházi kötődése pedig magától értetődővé tette, hogy később, a tervezett büntetés-végrehajtási intézetek korában a kolostorépítészet hagyományain indultak el az építőmesterek.

A középkor világi tömlöce ott állandósult (ott állandósulhatott), ahol azt az építészeti feltételek lehetővé tették, vagyis várakban és városokban. A feudális nagybirtok börtöne már csak akkor jelent meg, amikor kialakultak a birtokközpontok állandó épületei. A grófságok, körzetek, kerületek, vármegyék rabjaikat évszázadokig a hadsereg végrehajtása alá, várakba küldték. Ilyen módon a vár szerves kapcsolatba került a büntetés-végrehajtással. Hosszú századokon át a vár(torony) valamiféle szinonimája volt a tömlöcnek. Vár nem létezhetett carcer nélkül s fordítva: tömlöc alig akadt várak falain túl. Idővel a várbörtönök intézményesültek, beépültek a büntetés-végrehajtás gyakorlatába. A Tower, a Bastille, a római Angyalvár, Kufstein, Brünn, Munkács, Szamosújvár és a többi erődítmény funkciójában az idők folyamán felülkerekedett a büntetés-végrehajtási jelleg. Ahogyan csökkent katonai jelentőségük, ahogyan a haditechnika fejlődésével eljelentéktelenedett háborús funkciójuk, úgy erősítették büntetőjogi szerepvállalásukat.

Ezek a várbörtönök építészetileg olyannyira különböztek egymástól, amennyire csak lehetett. Ami közös vonást kölcsönzött nekik: az a kettős ellenséggel szembeni védekezés volt. Vagyis védekeztek a kintiekkel szemben, megakadályozandó a behatolást, továbbá őrizték a bent elzártakat a szökéstől. Egyaránt tartottak ki- és betöréstől. A primer feladat persze a külső támadás elhárítása volt (hiszen e célból épültek a várak és erődítmények), a rabokkal történő foglalkozásra csak ezek után kerülhetett sor. Az összefonódó funkciók az erős várfalakat és a bástyákat a börtön szimbólumává tették.

Amikor a XIII. században, átmeneti „csipkerózsika-álom” után Európa joghistóriájában újra életre kapott a tömlöc, az mégsem elsősorban a feudális-rendi jog intézménye volt, hanem jórészt a városi jog jelensége. Az, hogy a tömlöcök elszaporodására leginkább a városi joggyakorlatban figyelhetünk fel, két tényezőnek köszönhető. A városi építészeti sajátosságoknak, melyek jelentősen eltértek a feudális vidék arculatától; struktúrája folytán a városfalakban, tornyokban, kapukban, de még a hivatali épületekben is könnyedén találtak helyet a carcer-funkcióknak. (Schweinfurt például szabad királyi városként kilenc börtönlétesítményt működtetett. A Rote Kappe, a Blaue Kappe, a Weißer Turm, a Sammet- és a Faulturm egyaránt fogadott be rabokat. Zártak elítélteket a Rathausban kialakított Studentenstubéba a Rathaus pincéibe, a városi szolgák házába és a Rathaus mellett emelt Dragonergefängniss falai közé. De börtönként funkcionált a Triller, a Narrenhaus, vagyis a tébolyda s végül az árvaház is. Akadt közöttük eleve börtönnek épített, vagy csak annak használt épület is. A teljesség kedvéért meg kell említeni az ezek mellé később felsorakozó fenyítőházat \[Zuchthaus\] is és az olcsósága miatt igen népszerű házi fogságot. A választék nem mondható csekélynek.)

A városnak a feudális társadalomban betöltött szigetszerepe is inkább kedvezett a saját polgárait, lakosait, azok életét kímélő szolidáris konfliktusfeloldó megoldásoknak, mint a csonkításoknak, kiközösítéseknek, könnyen kiszabott halálos ítéleteknek.

A középkori város közéletének központi eleme volt az ítélkezés. A rend fenntartása, a polgárok közötti viták eldöntése, a várost veszélyeztető cselekmények elhárítása, sőt a jogalkotás is e tevékenység keretében folyt. A nyilvános procedúra fejezte ki leghívebben a városi tanács hatalmát és tekintélyét. Ez tette azután fontossá az ítélkezést segítő intézményeket is. A városi börtön a település legkülönfélébb épületeiben, sokszor mint önálló építmény foglalt helyet, de alapvető követelménnyé vált, hogy az ítélkezés és kihallgatás helye meg a vizsgálat alatt álló személy tömlöce egymás közelében legyen. A törvénykezés igényt tartott a városházák különféle melléképületeire és pincéire. A biztonság nem jelentett problémát: a városházán a carcer mellett (vagy felett) volt az őrszoba, a tanácstagokat pedig szolgák, fegyveresek őrizték. Ez a jelenség teremtette meg a törvénykezési épületek egységének sokfelé máig tartó gyakorlatát: a törvénypalota, a börtön, az őrszoba tervezett együttesét. A hatalom koncentrálását szimbolizáló épülettömb vagy épületcsoport a városok vezetőinek figyelmeztető üzenete volt a lakosság számra.

A középkori városi fejlődés börtönügyre gyakorolt hatásának harmadik tényezője a differenciálás eszméjének kialakulása volt. A patríciusok igényelték a közrendűektől s különösen a tömlöcbe vetett gonosztevőktől elkülönített elhelyezést. Ezért azután a városok tömlöcöztetési gyakorlata a differenciált elhelyezésen nyugodott, melynek egyik pólusán a föld alatti carcer, a becstelen bűnözők fogva tartásának helye, a másikon a polgárházak minőségét idéző, s valóban csak a szabad mozgást korlátozó, „becsületes karakterrel” rendelkező arestum körvonalazódott. Az arestum a városi őrség szobájának közelében, a városi törvényszolgák lakása mellett, talán éppen abból nyílva a városháza valamely félreeső szobájában volt. A föld színe felett, bútorozott helyiségben az ablakokon friss levegőt és fényt eresztettek be, esetleg még fűtés is volt. Semmi sem utalt a foglyokkal való kemény bánásmódra. Ez utóbbi az épület látványában is megjelenő szimbolikus nyitottságával, közvetlenségével és becsületes vonásával egy új börtöntípus irányába jelölte ki a fejlődés útját. A középkori börtönök elhelyezésének és építésének viszonyairól nem tartható fenn tehát az a leegyszerűsítő álláspont, mely azokat valamely verem mélyén, illetve sötét bűzös helyeken leli föl. A városi börtönök létesítésekor következetesség tapasztalható az árestom és a carcer szétválasztásában. Nyugat felé közeledve ezek további fokozatokra bomlottak. Határozott differenciálási szándék öltött testet a városi tömlöcökben is. Majd mindenütt kialakul az enyhébb és a súlyosabb börtönváltozat. Az előbbi a polgári lakás körülményeihez igazodott, az utóbbi pedig az ókor börtönszokásaihoz nyúlt vissza.²³

Végrehajtási viszonyok a középkori tömlöcben

A középkorban a börtön fő feladata volt az ítélet meghozatala előtti őrizet. Ezt pedig már meglévő, egyéb célú, arra alkalmas épületekben hajtották végre, amik elsősorban a büntetőprocesszus tereihez kapcsolódtak. Kifejezetten börtönépületet tehát hosszú ideig nem építettek (Leslie Fairweather). Jellegét tekintve ez a börtön nem lehetett más, mint szennyes odú, sanyargatásra alkalmas hely, hiszen a társadalom magából kivetett bűnelkövetőjétől a lehető legolcsóbban kellett megszabadulni. Nem tudtak és nem is akartak figyelemmel lenni az életminőségre a börtönben. Források a XVI. századból arról számolnak be, hogy a börtönök éveken keresztül nincsenek kitisztítva, ez által a szemét, a szenny, a fekália bokányi magasságban fedi a földet, a foglyokat élősködők, patkányok és denevérek kínozzák.

A tömlöcnek használt helyeket a polgárok különféle nevekkel illették, melyek már utaltak a nyomorúságos belső állapotokra. Így: Loch (lyuk), Verlies (verem), Ghorsam (szörnyűség). Párizsban volt olyan börtön, melyet Puis-nek (kútnak), egy másik, melyet Fosse-nak (veremnek) neveztek el. Létezett „Cercueil” (koporsó) is.²⁴Az erfurti jog a carcert „temenitze”-nek hívja (a szláv temnyica \[sötétség\]) után.²⁵

„Mivel hosszú ideig a büntetőjognak nem volt más alapja, mint az Istenek és emberek bosszúja, …és a büntetőeszközök a megsemmisítésre korlátozódtak… a középkorban a börtön, amelyben és a mód, ahogyan végrehajtották, a megsemmisítés karakterét, vagy a lelki-testi gyötrelmek jellemzőjét hordozta.”²⁶ Szabály szerint tehát a végrehajtási körülményeknek olyanná kellett tenniük a bezárást, hogy az testen végrehajtott büntetést jelentsen. Mivel a feudális-rendi korszakban a pénz és a termelés csekélyebb szerepet játszott, a fizikai szabadságot pedig a földesúri hatalom erősen korlátozta (lásd röghöz kötés), jellemzőek voltak tehát a testre irányuló büntetések. A társadalom nagy többségének egyetlen java a teste.²⁷ Nem véletlen tehát, hogy a büntetés lényegét a fizikai való, a test fájdalma és sanyargatása képezte egészen a halálbüntetésig (a verés és korbácsolás mellett népszerű lett a testcsonkítás a maga lehetséges válfajaival).²⁸ A börtönök elhelyezési jellemzői a szűk férőhely, a homály vagy teljes sötétség, levegőtlenség, nyirok és mocsok. Ezeknek a körülményeknek a következtében a fogoly rövid időn belül olyan egészségromláson ment át, mely siettette a halálát.²⁹ A XIV. században vált általános gyakorlattá, hogy a foglyokat kenyéren és vízen tartották.³⁰A gyakorlatban tehát a tömlöc is egyfajta testi büntetésnek számított. (KÜNßBERG, a középkori német jogra hivatkozva írja, hogy a testi- és megszégyenítő büntetésként meghatározott „kőhordozás” \[szégyenkő\] helyett egyre gyakrabban szabtak ki börtönbüntetést, vagy a már kiszabott kőhordozást változtatták át tömlöcre.)³¹ A magától értetődő alternativitás világosan jelölte ki a tömlöc helyét a testi büntetések terrénumában.

A büntetőprocesszusból származó biztonsági szemléletet a tömlöc szabadságvesztés-büntetési feladata csak megerősítette. A középkor architekturális válasza az őrzésbiztonsági kihívásra a verem-forma építészeti megoldás leképezése lett. A várbörtönök jellemző ábrázolása a XII. század egyik metszete, mely azt a zárkát ábrázolja, ahol IV. Henrik tartotta fogságban ROGERIUS Andrie grófot. Ennek a tömlöcnek csupán a mennyezetén volt egy nyílás, amin keresztül egy szolga a lábain megvasalt grófnak kenyeret és vizet bocsátott le. Ezen túl gyakran még megláncolva, esetleg kézi-, illetve lábkalodába rögzítve láthatjuk a metszeteken a rabokat. A börtönben használatos és eredetileg biztonsági célokat szolgáló kalodákat később alkalmazták nyilvános büntetés-végrehajtásra is. A kalodába rögzített bűnözőknek napokig kellett ülniük állniuk vagy térdelniük az időjárás hatásainak, a nép gúnyolódásának és gonoszkodásának kitéve.

A tömlöcben elképzelhetetlen volt a fogvatartottak közötti differenciálás, nők és férfiak, gyermekek, serdültek és nagykorúak elkülönítse. Csak a Nyugat nagyvárosaiban alakult ki nyoma a széttelepítésnek, főként az építészeti lehetőségek kínálta megoldások miatt. A városokban rendszerint több börtön is működött, ez a rabok különféle típusai között bizonyos elkülönítést megengedett de kevésbé a vizsgálati foglyok és megítéltek vagy a veszélyesség különféle osztályai közötti elkülönítést, inkább a rang és állás szerinti szétválasztást jelentette.³¹ HENTIG számos város tornyának elnevezését hozza példaként, mely többnyire utalt a rabok elhelyezésére, a minőségre is. A Katze (macska) elnevezés a kezelhetetlen nők fogvatartását szimbolizálta (Stuttgart, Feldkirch), a Schantterloch (fecsegőlyuk) a kínzásoknál kivett vallomásokról vallott (Miltenberg). Basel Eselturmja (szamár vagy tökfilkótorony) a megszégyenítő büntetések szamárállványát idézte meg, A Diebsturm (tolvajtorony), Diebesloch (tolvajtömlöc) aligha hagy kétséget az ott raboskodók elkövetett bűncselekményei iránt (Michelstadt, Heilbronn, Braunau), akárcsak a Hexenturm (boszorkánytorony), mely számos városban hirdette a sátán cimborái elleni fellépés szükségességét (Gelnhausen, Schweinsberg, Marburg, Idstein, Walberg, Rheinbach, Unkel, Bonn). A Rote Turm (vörös torony) elnevezés HENTIG értelmezése szerint a benne folyó véres tevékenység emlékét őrizte meg (Bécs, Halle), amiként a Henkersturm (hóhértorony) vagy a Schinderturm (sintértorony) máig élő elnevezése is (Rothenburg, Ochsenfurt). HENTIG úgy gondolja, hogy például a Fröschturm (békatorony) a benn uralkodó nedves, vizes körülményekre utal (Nürnberg).³² A különféle városok „Loch” elnevezésű (lyuk, gödör, verem) tömlöcei a középkor föld alatti börtöneit idézi. Bornheimer Loch (Frankfurt am Main), Lästerloch, Diebsloch (Braunau), Schnatterloch (Maintal), Lochgefängnis (Nürnberg), Petersloch (Köln).³³

A végrehajtási körülményekre nagy hatással volt a jogsértő megítélésének mindenkori értelmezése. KAISER rögzíti a középkor általánosnak tekinthető felfogását az elkövetőről, mely komoly következményekkel járt az elítélt jogi státuszára nézve is. Az elkövetőt a közösség (állam, király, felsőbbség) megsértőjének tekintették, aki cselekménye következtében, mint a köz javával szembeforduló, annak szabályait semmibe vevő gonosztevő, a közösségen kívülre helyezte magát. Elveszítette a közösség védelmi funkciójából folyó jogait, s elítéltként törvényen kívüli jogvesztett lett. Ez a megközelítés lényegében a fizikai (testi) és polgári egzisztenciális feltételeket vonta meg a bűnöstől. Vagyonát a sértett vagy családja és a közösség javára megvonták, munkaerejét a sértett és a közösség érdekében igénybe vették.³⁴ ESEINHARDT csatlakozva e nézethez, KRAUßt idézte. „Az antik büntetőpraxis a bűnelkövetőben a közösség ellenségét látta, akivel szemben minden eszközzel fel kell venni a harcot. Az elítéltek így jogfosztottá váltak, s személyükkel, vagyonukkal feleltek a bosszúálló hatalomnak.”³⁵ Ebből fakadóan a célzott eredmény a közösségi normák és a hatóság tekintélyének helyreállítása, a sértett igazságossági igényeinek kielégítése (megtorlás), valamint az okozott károk kompenzálása (kártérítés). A fő büntetési eszközök: halál, csonkítás, verés, kínzás, kompozíciós (vagyoni) megoldások, száműzés, pénzbüntetése, fogság és büntető rabszolgaság.

A képlet tehát a következő:

Az elkövető	A közösség ellensége

Az elítélt	jogvesztett személy, vagyoni, polgári, fizikai minőségében

Az elítélt vagyona	a sértett kielégítésére szolgáló összeg

Az elítélt munkaereje	a közösségé, melynek igénybevétele a sértett és a közösség kárpótlásához szükséges

A tömlöc pedig	a jogvesztett, törvényen kívüli, a közösség ellenségeként nyilvántartott páriák őrző helye.36

Az elítélt jogvesztett lett, eljátszotta jogait a közösséggel szemben, eldobta annak védelmét, így nem tarthatott igényt semmiféle jogvédelemre, jogra a végrehajtás idején sem. Ez a feudális-rendi társadalom test-és egészség-gyötrő büntetés-végrehajtásának egyik legfőbb alapelve.

---

A főszövegbeli [n] hivatkozások ehhez a jegyzékszámozáshoz kapcsolódnak. A latin rövidítéseket (Loc. cit.) nem fordítjuk, eredeti formájukban szerepelnek. A szerzőnév-rövidítések (BRUNNER, CONRAD stb.) feloldását a mezey-barna-04-roviditesek.hu.md fájl tartalmazza.

Rövidítések a jegyzetekben: p. = oldal · évf. = évfolyam · sz. = szám · ford. = fordította · szerk. = szerkesztette · vö. = vesd össze · uo. = ugyanott (helyen) · Loc. cit. = loco citato, az idézett helyen (latin)

---

Jegyzetek

1 ↩ HUIZINGA: 28.p.

2 ↩ MOMMSEN: 300.p.

3 ↩ KAISER — KERNER — SCHÖCH: 17.p.

4 ↩ HENTIG: 166.p.

5 ↩ PLUTARKHOSZ: 1158–1159.p.

6 ↩ KNAPP

7 ↩ SCHILD: 208.p.

8 ↩ CONRAD: 171.p. ; FUMASOLI: 7.p.

9 ↩ BRUNNER: 875.p.

10 ↩ KRAUß: 128.p. ; DOLSPERG: 25.p.

11 ↩ BRUNNER: 852.p.

12 ↩ HIPPEL: 9.p.

13 ↩ LIEBERWIRTH: 1239.p.

14 ↩ SCHILD: op.cit. 208.p.

15 ↩ HENTIG: op.cit. 172.p.

16 ↩ KRAUß: op.cit. 2-3.p.

17 ↩ PLUTARKHOSZ: op.cit. 1274.p.

18 ↩ MOMMSEN: op.cit. 303.p.

19 ↩ EISENHARDT: Strafvollzug. 20.p.

20 ↩ KRAUß: op.cit. 211.p.

21 ↩ Loc.cit. 212-213.p.

22 ↩ HENTIG: op.cit. 165.p.

23 ↩ KNAPP: op.cit. 64.p.

24 ↩ La Justice et les tribunaux. Impôts, monnaies et finances. 92.p.

25 ↩ HIS: 560.p.

26 ↩ EISENHARDT: Deutsche Rechtsgeschichte.12.p.

27 ↩ REEBS: 3.p.

28 ↩ Loc.cit.

29 ↩ FUMASOLI: op.cit. 8.p.

30 ↩ LAUBENTHAL: 26.p. ; PAULTRE: 26.p.

31 ↩ KÜNßBERG: 45.p.

32 ↩ HENTIG:op.cit. 180.p.

33 ↩ Loc.cit. 163.p.

34 ↩ KAISER — KERNER — SCHÖCH: op.cit. 43.p.

35 ↩ EISENHARDT: op.cit. 12.p.

36 Loc.cit. 13.p.

---

A félkövérrel szedett kód a jegyzetekben használt rövidítés, utána a teljes bibliográfiai tétel következik. A latin rövidítéseket (Loc. cit.) nem fordítjuk.

---

MONOGRÁFIÁK, KISMONOGRÁFIÁK ÉS HASONLÓ JELLEGŰ KÖTETEK

BRUNNER — BRUNNER, Heinrich: Deutsche Rechtsgeschichhte. \[Német jogtörténet.\] I-II.köt. Berlin, 1958, Verlag von Duncker & Humblodt. 934 p.

DOLSPERG — Doleisch von DOLSPERG, Franz: Die Entstehung der Freiheitstrafe unter besauberer berücksichtigung des Auftretens moderner Freiheitsstrafe in England. \[A szabadságvesztés büntetés megjelenése különös figyelemmel a modernkori angliai szabadságvesztés büntetésre.\] Breslau, 1928, Schletter'sche Buchhandlung.

EISENHARDT: Strafvollzug. — EISENHARDT, Tilo: Strafvollzug. \[Börtön.\] Stuttgart – Berlin - Köln - Mainz, 1978, Verlag W. Kohlhammer. 278 p. DE-ISBN 978 317 00 4910 9.

EISENHARDT: Deutsche Rechts—geschichte. — EISENHARDT, Ulrich: Deutsche Rechtsgeschichte. \[Német jogtörténet.\] München, 1984, C. H. Beck'sche Verlagsbuchhandlung. 424 p. DE-ISBN 978 340 60 9730 0. 12.p.

FUMASOLI — FUMASOLI, Georg: Ursprünge und Anfänge der Schellenwerke. Ein Beitrag zur Frühgeschichte des Zuchthauswesens. \[A bilincselés eredete és kezdetei. Hozzájárulás a büntetés-végrehajtás korai történetéhez.\] Zürich, 1981, Schulthess Polygraphischer Verlag. 201 p. CH-ISBN 978 372 55 2130 2.

HENTIG — HENTIG, Hans von: Die Strafe II. Die modernen Erscheienungsformen. \[A büntetés. A modern megjelenési forma.\] Berlin-Göttingen - Heidelberg, 1955, Springer Verlag. 415 p.

HIS — HIS, Rudolf: Das Strafrecht des deutschen Mittelalters. \[Börtön a német középkorban.\] I.köt. Die Verbrechen und ihre Folgen im allgemeinen. \[A bűncselekmények és következményeik általánosságban.\] 671 p. II.köt. Die einzelnen Verbrechen. \[Az egyes bűncselekmények.\] 362 p. Weimar, 1964², Scientia Verlag.

HUIZINGA — HUIZINGA, Johnann: A középkor alkonya. Az élet, a gondolkodás és a művészet formái Franciaországban és Németalföldön a XIV. és XV. században. \[Studien über Lebens- und Geistesformen des 14. und 15. Jahrhunderts in Frankreich und in den Niederlanden.\] Ford.: SZERB Antal. Budapest, 1979², Európa Könyvkiadó. 372 p. HU-ISBN 963 07 1446 9. /Pro memoria./ HU-ISSN 0139-133X.

KNAPP — KNAPP, Hermann: Das Lochgefängnis. Tortur und Richtung in Alt-Nürnberg. \[Börtönlyuk. Kínzás a régi Nürnbergben.\] Nürnberg, 1907, Verlag von Heerdegen-Barbeck. 91 p.

KRAUß — KRAUß, Karl: Im Kerker vor und nach Christus. Schatten und Licht aus dem profanen und kirschlichen Cultur und Rechtsleben vergangener Zeiten. \[Börtön előtt és Krisztus után. A profán és a keresztény kultúra fény- és árnyoldala elmúlt időkben.\] Freiburg - Leipzig, 1895, Akademische Verelagsbuchhandlung von J. C. B. Mohr. 402 p.

KÜNßBERG — KÜNßBERG, Eberhard Freiherr von: Über die Strafe des Steintragens. \[A büntetés mint „kőhordozás“.\] Breslau, 1907, Verlag von M & H. Marcus. 65 p. /Deutschen Staats- und Rechtsgeschichte \[Német állam- és jogtörténet\] , 91. /

La Justice et les tribunaux. Impôts, monnaies et finances. — La Justice et les tribunaux. Impôts, monnaies et finances. \[Az igazságszolgáltatás és a bíróságok. Adók, devizák és pénzügyőrség.\] Párizs, 1888, Firmin-Didot. 342 p.

LAUBENTHAL — LAUBENTHAL, Klaus: Strafvollzug. \[Börtön.\] Berlin - Heidelberg - New York - Barcelona - Budapest - Hong Kong - London - Mailand - Paris - Tokyo, 1995, Springer. 336 p. DE-ISBN 978 354 05 8633 3.

MOMMSEN — MOMMSEN, Theodor: Römisches Strafrecht (Systematisches Handbuch der deutschen Rechtswissenschaft; Abt. 1, T. 4). \[Római büntetőjog. (Német jogtudományi kézikönyv).\] XXIII.köt. Lipcse, 1899, Duncker & Humblot. 1078 p.

PAULTRE — PAULTRE, Christian: De la Répression de la mendicité et du vagabondage en France sous l’Ancien Régime. \[A koldulás és csavargás elnyomása Franciaországban az Ancien Regime idején.\] Párizs, 1906, L. Larose et L. Tenin. 642 p.

PLUTARKHOSZ — PLUTARKHOSZ Lucius Mestrius: Párhuzamos életrajzok. \[Bioi paralelloi.\] Ford.: MÁTHÉ Elek, utószó Borzsák István. Budapest, 1965, Magyar Helikon. 1699 p. /Helikon klasszikusok./

REEBS — REEBS, Winifred: Geschichte der Knastarchitektur. Die Suche nach dem richtigen. Vernichtungsbau. \[A börtönépítészet története. A jobb megoldások keresése.\] Grafenau - Döffingen, 1987, Trotzdem Verlag. 40 p. DE-ISBN 978 392 22 0914 0.

SCHILD — SCHILD, Wolfgang: Alte Gerichtsbarkeit. Vom Gottesurteil bis zum Beginn der modernen Rechtsprechung. \[Régi ítéletek. Az istenítélettől a modern jogtudományig..\] München, 1980, Verlag Callwey. 255 p. DE-ISBN 376 67 0528 8.

TANKÖNYVEK

CONRAD — CONRAD, Hermann: Deutsche Rechtsgeschichte. I.köt. Frühzeit und Mittelalter. II.köt. Neuzeit bis 1806. Ein Lehrbuch. \[Német jogtörténet. I.köt. A korai középkor. II.köt. Újkor 1806-ig. Tankönyv.\] Karlsruhe, 1962, Verlag Müller. 552 p.

KAISER — KERNER — SCHÖCH — KAISER, Günther — KERNER, Hans Jürgen — SCHÖCH, Heinz: Strafvollzug. Eine Einführung in die Grundlagen. \[Börtönben. Bevezetés az alapokba.\] Heidelberg – Karlsruhe, 1978, C.F. Müller Juristischer Verlag. 481 p. DE-ISBN 978 381 14 2677 1.

TANULMÁNYOK

HIPPEL — HIPPEL, Robert von: Die geschichtliche Entwicklung der Freiheitsstrafe. In Erwin BUMKE (szerk.): Deutsche Gefängniswiesen. Ein Handbuch. \[Német börtönjelentések. Egy kézikönyv.\] Berlin, 1928, Verlag von Franz Vahlen.

SZÓCIKKEK

LIEBERWIRTH — LIEBERWIRTH, Rolf: Freiheitsstrafe. \[Szabadságvesztés.\] In Adalbert ERLER et al. (szerk.): Handwörterbuch zur deutschen Rechtsgeschichte. \[A német jogtörténet kéziszótára.\] Berlin, 1977¹, Erich Schmidt Verlag. 1239.p

---

A latin rövidítések feloldása

Rövidítés	Latin kifejezés	Jelentés
cf.	confer	vesd össze
Idem / Id.	idem	ugyanaz (szerző)
op. cit.	opere citato	az idézett műben
p.	pagina	oldal
i. m.	—	idézett mű
i. h.	—	idézett hely
uo.	—	ugyanott
vö.	—	vesd össze
szerk.	—	szerkesztette
ford.	—	fordította

Nincs találat.